– a 94 éves Sütő András (1927. június 17 – 2006. szeptember 30.) Herder- és Kossuth-díjas író emlékére –
„Rongy ember, aki nem tiszteli az elődeit és a halottait. Nem csak a sajátjait, a másokéit is. Ha egy városi gyászmenetben meg akarod tudni, kik a parasztok vagy paraszti származásúak: számold meg a levett kalapokat.” (Anyám könnyű álmot ígér)
András halála óta írok egy naplót, Engedjétek hozzám az emlékeket címmel.
2016. szeptember 30-ra, halála 10. évfordulójára gondoltam el is készülök vele, s közzé is teszem 2017 június 17-én, mikor 90 éves lenne. Lett! A napló meg nyitott maradt. Ha lennék, közzétenném én magam-magyar, ha lesz még magyar, ha nem sikerül, akkor majd posztumusz humusz lesz belőle 2027-ben, mert én nem valószínű, hogy benne leszek. Majd kiadja más. Zizegni kezd a hajdani, a majdani kukoricás… Hej, Sándor, hej András! Együtt barangoltatok Lászlóval, Lacikával, mikor a gyermek megszólalt:
– Menjünk el még egyszer az állatkertbe.
– Ott szépebb lesz?
– Ott szebb lesz a világ.
Nem lett szebb.
– Menjünk a hattyúhoz. A háta közepe még fehér;
– Úszkáló hófolt a sárlében. Majd, ha megnősz, elmagyarázom neked, László. Ő volt Petőfi Sándor bácsi lassan szálló, hosszan éneklő, szép emlékezete.
Szóval: nincs más meghátrálás, írom tovább. Tovább, csak tovább!
Kockázatos dolog az elesettek pártjára állani…
Megbocsátani magunknak. Szerintem ez a legmagasabb szintű emberi kötelesség és lehetőség. Megbocsátok magamnak. Így – miközben a legmagasabb elvárásnak teszek eleget-a legmagasabbra függesztett kötél alól is menekülök egyben. A legnagyobb kényszertől szabadulok. Több önmagamnak megbocsátani, mint másoknak. Mert elleneimnek megbocsáthatok, ha tudok, kellene tudnom, hisz ez keresztényi kötelességem, de ki bocsát meg nekem azért, mert megbocsátottam a gonoszoknak. A gonoszoknak, akik életemre, munkámra törtek, kiűzetésemre szerződtek. Csak én bocsáthatok meg magamnak azért, mert minden feltétel nélkül megbocsátottam nekik.
Nem egyezem a feltétel nélküli megbocsátás imájával. Hiszen azt nem írhatta elő a Teremtő, csak egyes érdek csoportok, akik tudták, hogy örökké vétkezni fognak és nekik majd előhozza a pap, s addig sulykolja míg elhiszi a földi halandó: bocsássak meg a gyilkosaitoknak! Gyermekeid, szeretteid legyilkolóinak, egy ország kifosztóinak, területe elrablóinak, mindazoknak, akik börtönbe zártak, rendőrökkel, ügyészekkel, bírákkal meghurcoltattak… Én nem akarok megbocsátani nekik, de magamnak meg kell bocsátanom, mert fegyverre nem fegyverrel válaszoltam, mert tolvajaimat nem tolvajlom meg, mert az összeesküvők ellen nem indulok hadakkal, a hazugokat, rágalmazókat nem törlöm képen, a szerelmemre szemet vetőt nem teremtem orrba. Ezért, mert legyőztem magamban az egyenes választ, a vért vérért kényszerét, megbocsátok magamnak. Ez a legnagyobb emberi tulajdonság. Ez az egyetlen előre vivő erkölcsi magatartás. Önmagamnak megbocsátani.
És mert ezt gyakorlom évtizedek óta, el tudok jutni oda, ahová vágytam, vágyom: testvéri magyarok közé. És közben olyan tájakat látok, melyek a világ csodáit hordozzák magukban. Azokat, amelyekhez szerelmes szavaiddal magad kötöttél, elődeim szülőforrásához, a Mezőséghez. Szíkhez, Pusztakamaráshoz…
A réginek a helyén új házat épített valaki…
Sütő András atyai jó barátommal egy alkalommal vitába keveredtem marosvásárhelyi otthonában. Ez akkor történt, amikor egy vendégjátszás okán ott jártunk a Gárdonyi Géza Színházzal, s a Securitate bevitt a laktanyájába, M. T. gazdasági vezetővel együtt. Akkor B. a mindörökké statiszta méretű-képességű csepűrágó és a köré gyűlt fegyelmi bizottság azonnal ki akart rúgatni, mert politizálásnak vették azon „kilengésemet”, hogy a secu bezárt pár órára Marosvásárhelyen. S a sors furcsa fordulatot vett 2 évtized elteltével, mert az akkori erőszakszervezet munkatársa, mai diktátorunk mostanság Sütő András művével nyitotta az évadot. Mint annak idején Gali rendezői diplomával, átható tudással és affinitással. Ő a Lócsiszár virágvasárnapját választotta, mely alighanem a legjobb Sütő darab.
A vitát az váltotta ki Andrással, hogy én vékonynak neveztem a Káin és Ábelt, valamint valamiféle deheroizáló kísérletnek, amelyben a Bibliai Ábelnek egy másik arcát, egy rosszabb arcát mutatja meg, s Káint pedig szinte hősi ellenállónak, afféle forradalmárnak építi fel, aki öl azért, hogy a zsarnokság igája alól szabadulhasson.
Tény, hogy a kisebbségi lét sorsmotívumai fogalmazódtak meg a dramatikus műben, s vannak dolgok, amik innen nézve nehezebben érthetőek és fordítva is igaz. A cselekmény valóban vékony, kemény hitdráma, vita zajlik 5-6 szereplő között, mely nem mérhető a Lócsiszár korszakos, sokrétű, cselekményben gazdag drámával.
Mezei Robinsonként, szavainak befelé csurgó vérében naponta fullad meg a törvényen belüli.
Én nem tartozom azok közé, akik sorba álltak politikai formációk kis képességű nagy varázslói, zsebesei, sebesen hadaró elvtársainak kézfogásáért. Tartozom azok közé, akiket miközben eltávolítottak innen-onnan, leemelnek egy-egy Sütő művet a polcokról.
András három drámájában volt szerencsém játszani, de meséiből CD-t is készítettem. Tettem, amit tettem.
Trianon óta kisebbségben vagyunk, de az anyaországban is egyre erősebben. A nyavalygóké és diktátoroké a jelen, amely megeszi a jövőt. A féltehetség tobzódása fáj legjobban. Úgy gondolom ezt a kisebbséget sikerül szolgálni az új típusú színházmodell működtetésével, melyet Polgári Teátrumnak neveztem és világ elé vittem. Ezzel a kezdeményezéssel kísérlem meg a hagyománytudat és nemzettudat ébresztését, s teszem ezt a szándék és képesség harmonizációjával. Lépdelni, vagy ügyködni kell, nem számít a szélirány.
Kritikus pontra jutott már 2002-ben a magyar színházi modell, egyre érvényesebb buli a politikai direktori állás. Kellene tenni valamit, miközben a hibernáció miatt tehetetlenül nézzük, hogy a politikai kinevezett uralkodó igazgatók leváltották Sütő Andrást a műsorlapokról.
Lesz egyszer, hol nem lesz, a Sáros utcán túl, a Bronzlovason innen…
Próbálom megfejteni a meghökkentőt, az öncélúan tetszetőst, a polcokon mindig szembe szökő helyre rakott, rikító híranyagokat, amikor már messze ment Sütő András, Nagy Gáspár, Gál Elemér, Sinkovits Imre, Bessenyei, Törőcsik Mari…Rettenetesen gyorsan kopnak a nagyok. Mintha így lett volna beprogramozva, és marad a szürke futam, a hullakanyar-maradékok ficánkolás. Ez ássa a nemzeti modellt mélyen alá, be a végtelen mélybe. Lesz-e ebből feltámadás? Csak ás a féreg, meg a bacilus-kaszinó disznó.
Hull a hó. Egy régi tél fehér méhrajzása…
Most, amikor nem róluk szólnak a ropogós újságok, most amikor az utolsó közöny is beült a fülledtté avanzsált országban, hol az utolsó könny is elpergett Kós Károlyért, Német Lászlóért, Páskándiért, Székely Jánosért, Sík Sándorért, Sütőért, Tamásiért, Mensáros Lászlóért, most amikor cukros szirupként szopogathatjuk az újságok címlapjain és belső oldalain színházművészethez kötődő új idők új sztárjainak sztorijait, csupa szomjúság az élet, a világító tornyok után, és nélkülük is úgy tűnik, az örökség megóvásának haláltusájában, mikor oda fagy arcunkra a mosoly, ha beleolvasunk az újságokhoz megtévesztésig hasonló lapokba, úgy tűnik, minden rendben van a színházi esték körül. És ha Wass Albert Sütő oldalán beülne a nézőtérre, ott most is csillogó szemű emberek ülnek, a közönség nem akar bírálni, nem akar jobban tudni, sem fölényeskedni, csak bámulja a színpadot, ahol magyar huszárok villogtatják kardjaikat. Van ott valami, az a bizonyos, ami átment nemzedékek öntudatán, és beszűrődött a lélek mélységeibe, az a titokzatosság, titokzatos anyag sugárzik benne, ami csak a mienk?
Lehetséges, hogy bizonyos értelemben mégis betelt a jóslat, csak ne tudunk róla?
A színházi este életünk legnagyobb pillanata volt mindig, úgy tűnik, a magyar családok többségének körében ma is az, s az maradt, mert sem a mutatvány színvonala, sem tartalma, sem a világról, megmaradásunk esélyeiről többet tudó írók világa nem érdekli őket. Mennek a felkínált menü után, hanyagolva Tamási Áront, Sütő Andrást, Remenyik Zsigmondot, Weöres Sándort, Pilinszkyt, Illyést, és milyen hosszú lenne még ez a sor, ha győzném türelemmel sorolni. Hanyagolják a színi direktorok a véredényeket feltöltő, sorsformáló katarzist, messze elkerülik az igazság mezsgyéjét, létük szülőföldjét, hogy a teátrum falain kívüli reménytelenséggel való szembesülésben őket feloldozzák.
Az ember pusztul, mert nem felejt…
Az ország morális mélyrepülése, a nemzet szétszakadása, süllyesztése közepette, a politikai cselekvés mélygyökerű felelősségét levetve, van-e még remény a szembesülésre, a szembenézésre? Van-e még remény ott, ahol egy táborba terelt nemzeti irodalmat és színjátékot úgy tiltanak és tűrnek, hogy mást támogatnak? Mások meg a másságot támogatják. Gyűlöletkeltés és szembeállítás az eszköz, így sorvasztanak, s fellobog a médiadiktatúra, igazgatóváltási diktatúra, sajátos szociál-liberális ízlésmonopóliumot működtetnek gebinben, a másság-helyen meg Ságvárit, Cheguevarát vették pártfogásba minden kockázat nélkül, minden félelemérzet nélkül, s ebben a végletben meg leemelik Petőfit az érettségi anyagból, kivezetik Wass Albertet a hátsó kapun. Backstage-n sincs helyük! Pass!
Ez már nem a gilingalangos ének…
A vakító reménytelenséget a polgári, keresztény oldal azzal növelte 2002 óta, hogy elfelejtett tartóoszlopokat emelni, amelyek a reménykedés beszakadó boltíveit megtartanák. Ebben a dupla fenekű árulásban az őrlő kéz, a hatalom adakozó, totálisan nagyra nőtt mancsa csorgatta a pénzt belső és külső parancsra. Teátrumok és médiák felé csurgatta, öntötte. A polgári és a liberális polarizálódásban mára eljutottunk oda, hogy kozmikus méretekben terpeszkedik az ország fölött az édeskés mézernyő, mely elzárja az isteni erővonalakat Isten háznépe elöl, és kézi malom módjára zúg az udvari malom.
Az égbe vagyunk bejáratosak. Ha már mindenünnen kirekesztettek bennünket.
Az általam elindított, ön és közjobbító szándékkal szerveződő Polgári Teátrumnak ebben a mézcsöpögős felhő alattiságban, az állati bombasztikus frázis petárdázásban van-e esélye megkapaszkodni? Aki Sütő András szavaival házal, mit lel a napi kerekezésben? Ha licitálni nem is képes, a szellemi infláció letörésére képes-e, és megérinti-e még a lelket, megtaláljuk-e szegény kamasz módjára a nemzet rögös útján a röghöz kapcsolódókat? Ezek a kérdések foglalkoztatnak. Csábító lenne persze azt mondani, hogy igen, hisz a nemzeti identitás keresésében nincs kis téma. Cseppjeit bárki, bárhol fellelheti. Csak hát éppen ez az, hogy a cseppvadászokból volt legkevesebb 1990 óta folyamatosan. A szakrális síkon voltunk legkevesebben és az ellenzékbe szorult nemzet, a mindig kisebbségben élő nemzet, a vezetőivel együtt mintha beleragadt volna a liberális gáncsba és a bogáncsba, s most, mikor övé az ország, a hatalom és a dicsőséglehetőség, nem tud igazán igáján kilábolni a mélyre taszítottság állapotából. Az állatok torából még sok szemét maradt, mert nem volt tisztító paraszt vagy nagyúr, aki a kommunista-bűnökkel elszámolt volna, s kiszámolja őket mindörökké. Ámen.
A menekülő lélek utolsó kiáltása: tudjátok-e, mire vigyázzatok?
A poézis és polgári teátrum magára maradt. Csaknem támogatás nélkül. A kapucsengőt gyakran nyomogatták pedig a közvetítést vállalók, a visszaperelők, a szellemi elsivatagosodást észlelők. A felső akarat mintha áramütést szenvedett volna. A vidéki települések teljesen magukra maradtak ezáltal, hogy a szlogen megerjedt, elterjedt alapállássá merevedett: „jöjjenek be a megyeszékhelyre, ha látni akarnak valamit”. És ezzel odasimultak a szoclib kormány nemzetfelszámoló stratégiájához. Mélység és magasság táguló intervallumába ugrottunk mi bele, szálltunk Thália kordélyára.
Szavaink fehér törülközője a forró homlokon…
András! Nyirkos optimizmus nélkül végezzük azóta is, mire esküdtünk veled, mire diplománk kötelez: szolgálni csalhatatlan egyszerűséggel a boldogságra vágyókat. Közösségteremtő szándékkal, mikroközegekben működtetni a felemelkedés reményét. Működtetni a nemzeti irodalmat, a vérkeringésbe pumpálni, lázítani a kiszolgáltatottság, a szerencsétlenségbe taszítás ellen. A nemzeti árulás ellen. A gagyi ellenében. Közben a hazugságot irgalmatlan könyörületességgel próbáltuk kiszorítani mindenhol, ahol megfordultunk. A lepusztult tereket benépesítettük szavakkal.
A harangok a toronyban laknak…
A nagy vallásháborúk kora nem zárult le. Most népvándorlás köntösében verik rabszíjra Európát. A nemzetüldözötteknek most kell jelentkezni, mint régi tájak egykori uraiként. Mert igazában most kezdődik a muszlimok visszavágása, a nyugati országok meghódítása fegyverek nélkül. Egyszerűen: túlszüléssel megváltoztatják helyben az etnikai arányokat, aztán pénzelt vádorlókként elindulva beveszik Nyugat-Európát. Nincs az a kerítés, az az alagút, amely útjukat állná, ha a parancs megérkezik. Egy világtornyot szétlőni gyerekjáték ahhoz képest, amire egyéb eszközökkel is képesek, ha mögöttük a Világkormány vezetői állnak. Csaknem 2 évszázados csend után eldőlni látszik a keresztény-muszlim háború, melyben a keresztény világ súlyos vereséged szenved. Honnan tudta ezt a technikát Ceausescu, hogy egy kis idő múlva az egész elszakított magyar terület román lesz, amit írtál, András, lépésről lépésre bekövetkezik. Hogy közelebbi megfogalmazásban írjam: bekövetkezünk!
A réginek a helyén új házat épít valaki…
Az elkövetett korábbi bűnök, a gyarmatosítás, leigázás miatt, napjainkban mondva: csinált háborúk miatt a régi civilizációk halálra vannak ítélve. (Mi is?). És nem a biznisz-terrorizmus miatt, hanem a nem keresztények összeesküvése, érzékeny memória-mezői miatt. (A nemzeti nagyothallásunk miatt. A politikai lódoktoraink miatt.) Pedig nem olyan a génállományuk, hogy a korakeresztény erőszakos gyarmatosítást, úgymond missziókat, keresztes háborúkat felejtenék. De a gének lázadnak és legyőzik a hagyományos nyugati kultúrát. Kadhafi mondta: nincs nekünk szükségünk terrorizmusra, kardok, puskák nélkül egyszerű élettani sajátosságainkkal győzzük le Európát. Ez a folyamat zajlik most.
Az Európa elleni, de nem iszlám által kitalált, Európa elvesztésére kidolgozott liberális terv tehát beteljesedni látszik. A bűnösöket pedig meg sem nevezik. Pedig világosan látható, hogy a jólét-társadalmát beüzemelő, a szülések számát mesterségesen visszaszorító összeesküvő politikai elit eladta Európát.
De csak Európát? Észak- Amerikában nagyon hasonló a tendencia. Kell némi idő megemészteni a nemzedékek, az európai, a civilizáltnak kikiáltott brutális hatalmasságok mészáros munkáit. De az ember edzett, mert hátában ma is penge a noszogató idő. Nincs rend, nyugalom, csak az, amit az ember kikever magának. Egy kávé és elindulunk a világ csodái felé.
A világ meggyógyítását holnapra kellene halasztani!
A lelkiismereti terrorizmusról elmélkedem az apró állatok szüntelen futkosása és a mellékoltár ezer számra lobogó gyertyáinak közelében. Csaknem megolvad az ember is. Olvadozik a történelem. Elfedett cselekményeinek sötét árnya bomlik ki, mint szélben lobogó zászló széle. Lelkiismereti terrorizmusról gondolkodom, amely a keresztény hittérítők és erőszakkal hitre kényszerítettek utolsó játszmája: a visszavágás! A legyőzöttek lázadása. Szájról szájra járatott erkölcsi kötelezvénye. Ma, 2021-ben érezhetően ezt éljük.
Szíki Károly
Kép: e-nepujsag.ro
