Utassy József Balassi-kardos költő ebben az évben lenne 80 éves. A Zúg Március alkotójának emlékét Cs. Varga István irodalomtörténész egyik korábbi születésnapi írásával idézzük fel.
Adósságot törlesztek, amikor Utassy Józsefet, a „márciusi fiút”, a „Kikelet fiát” köszöntöm. Köszönthetem talán nemcsak a magam, de sok egri, Heves megyei olvasójának a nevében is.
Utassy jelenkorunk, élő irodalmunk egyik legismertebb költője 1941-ben született Ózdon. Felnevelő faluja: Bükkszenterzsébet. Egerben végezte a középiskolát, „dobós” diák és az Ady Endre Kollégium lakója volt.
Az érettségit követően, 1959-1960-ban OTP-tisztviselőként dolgozott, majd pedig Pétervásárán a művelődési ház előadója volt. 1967-ben az ELTE-n szerzett magyar és népművelés szakos diplomát. 1967-től 1972-ig egy szakmunkásképző intézetben volt kollégiumi nevelőtanár. 1972-től szellemi szabadfoglalkozású alkotó, a Kilencek költőcsoport egyik megalapítója. József Attila-díjas, több irodalmi elismerés kitüntetettje. Illő és méltó, hogy az idén, 2001. március idusán Utassy József megkapta a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja-Díjat.
Nemzedékünk úgy tartja őt számon, mint Petőfi szellemi örökségének, szabadságszeretetének méltó költőutódját. Petőfinél összeforrt a magánszféra és a közéleti felelősség, a „Szabadság, szerelem” emblémája Adynál a „Politika és Szerelem” jelszavává lett, József Attilánál „Szellem és a szerelem” kettős csillagává változott. Nagy László azt vallotta Tavaszi dalában: „szegények fejét / emelem / ballagj utánam / szerelem”. Utassy József pedig csodák csodájaként a hetvenes években világgá merte és tudta kiáltani Petőfi igazi arcát idéző, „Lopnak a bőség kosarából, // A jognak asztalánál lopnak, / népek nevében! S te halott vagy? // Holnap a szellem napvilágát / roppantják ránk a hétszer gyávák. // Talpra, Petőfi! Sírodat rázom: / szólj még egyszer a Szabadságról!”
Nehéz sorsa és körülményei ellenére a nagy lélek hitével vallja Ahogy a torkomon kifér című versében: „Énekelem én, / mondom én, / ahogy a torkomon kifér: // hogy van remény, / hogy lesz remény…” Édesanyjától tanulta, de egri diákkorából is ismeri, az egri bazilika felirata is hirdeti: a Hit, Remény, Szeretet hármas csillagképét. Tudja, hinni és remélni egyedül is lehet, de szeretni, ahhoz legalább két ember kell, három ember pedig már igazi közösséget alkothat (Tres faciunt collegium), Az Ómagyar-siralom ugyanazon tőből képzett költői leletét, híres figura etimologikáját újítva, Petőfi haza- és magyarságszeretetét is vállalja: „MAGYARORSZÁG! / Világ világa, / Szerelem Kápolna-virága, / Nekem / Édes Egyetlenem, / Hazám, / Te Drága.”
Emlékezetes élmény köt Utassy József Pétervásárán rendezett egyik költői estjéhez, amelyhez bevezető előadás tartására kértek fel. Döbbentem néztem a megadott időpontot: húsvét előtti hét, vagyis nagyhét, mégpedig nagypéntek! Hitetlenkedő szavamra ezt válaszolták: „Nem tévedés, az időpontot a költő kérte.” Elhinni sem tudtam, hogy nagypénteken egy mátrai nagyközségben költői estet lehet tartani. A helyszínen fürkésző szemekkel kérdeztem a költőt: „Mi lesz ebből?” A „Csak várd ki a végét!” szavaknál többet mondott arcának metakommunikációja. A pétervásári katolikus templomból az emberek szép rendben átsétáltak a költőtalálkozóra. (Mintha az Ady-vízióban a „Kalota-hídján” átvonuló „pompás magyarok” jelentek volna meg feketében. A költő édesanyja is átjött Bükkszenterzsébetről, és a közönség közt foglalt helyet.)
Utassy József elemében volt övéi, földijei, vagyis szerettei körében. Különösen éber tudattal figyeltem a versek lelki visszhangjára. A költő az érdeklődő kérdésekre rendre frappáns tömörséggel felelt és versekkel válaszolt. Úgy éreztem, azon a pétervásári estén Utassy mintha legyőzte volna az időt, a filozófiai rosszat, amely mindent kikezd. Mintha eltűntek volna idő és tér korlátai. Áhítatos lelki közösséggé vált a hallgatóság…
Hazafelé autózva, a Mátra felett ragyogtak a csillagok, bennem pedig fénylett a találkozó emléke. Ebben az emelkedett, különös lélekállapotban arról meditáltam, hogy a költészet alapfunkciója a kezdetektől máig alig változott: „a poézis első tárgya” ma is: az ember. Bár állítólag a képi látás Babilonnál elveszett, a képgondolkodásból, képlátásból a legtöbbet a költészet őrzött meg. A poézis igei alakja már Homérosznál anyagi, szellemi és lelki javakat előhívó, vagyis a teremtéshez hasonló cselekvést jelent. Általa gazdagszik, többé, szebbé, talán nemesebbé is válhat az ember. A költő műveivel a földön soha föl nem lelhető, de megsejthető tökéletességről tesz tanúbizonyosságot.
Eszembe jutott Szabó Lőrinc 1938-as kötetcímadó verse, a Harc az ünnepért: „Magányom szétnéz, szól és szava büntet: / – Ahová én belépek, legyen ünnep (…) vak voltam már és dermedt zűrzavar, / s falba léptem – s ajtót nyitott a fal! / S láttam, történnek még jó csodák, / amikért élni érdemes, (…) vak voltam már, hitetlen zűrzavar, / s falba léptem s ajtót nyitott a fal, (…) nem félek már, hogy újból elveszítsen: / két kezével tart az Isten, / s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet, / jobbja emel, és fölragyog az ünnep.” Pilinszky a költészet csodáját így érezteti velünk: „…olykor belép valaki / és ami van, hirtelenül kitárúl, / Elég egy arc látványa, / egy jelenlét, / s a tapéták vérezni kezdenek.”
Ilyen leckékkel manapság csak a költészet szolgálhat. De felismerjük-e Az Úr érkezésé-t, és el tudjuk-e mondani Adyval a Köszönömöt, vagy Sík Sándorral a Tedeumot, amikor személyes valóságként éljük meg: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / átölelt az Isten.”
A Balassi-karddal kitűntetett Utassy József költészete a csúcsokon a legnagyobbak eszmei és esztétikai hatásával ajándékoz meg bennünket. Őt hallgatva, hiteles ember szavát zárjuk szívünkbe. Verseit olvasva érezzük: költői üzenetei a szíven át valóban az értelemig érnek. A költőnek azt kívánjuk, amit Az utolsó szó jogán önmagának és minden olvasójának kívánt: „Maradjatok örökre velem: / Mindenség! / Szabadság! / Szerelem.”
Utassy József – Magyarország
Világ Világa,
Szerelem Kápolna-virága,
Nekem
Édes Egyetlenem,
Hazám,
Te Drága !
Kérdezd Illés kocsisomat,
honnan mennydörög e fogat,
mért is tértem meg-vissza hozzád,
mind kiforgatva sírodat:
Magyarország!
Én,
a te fényed,
napkeleti vőlegényed,
kit elcsaptak a háztól csúnyán,
ím,
itt fekszem rádvirradva,
pannon melled málnás csúcsán,
hogy combjaid holtágában
ülnék tort kesergőn:
Hadak csillagporos Útján
pirosra vált kendőm,
pirosra vált kendőm.
Ha százszor is kitagadnak,
én temetni el nem hagylak:
kihívón
keresztbe fektetlek a síron!
sárig szomorúfűz hajad
tíz ujjal vidítom,
tíz ujjal vidítom.
Micsoda kilátás nyílik tűzhányó melleidről!
Vakon is látom:
én az oltár előtt,
te az oltár mögött,
virágom, virágom. virágom, virágom.
Úgy
ölelsz át,
sejtjeim fájnak,
hátadba körmeim holdvilágárkot vájnak,
ezeregy fényévnyi sáncot
mai,
holnapi bizáncok
ellen,
hogy védd magad:
Szerelmem,
Szerelmem Kápolna-virága,
Nekem
Édes Egyetlenem,
Világ
Világa.
Kép: valasz.hu
